1938-2013
Sikoly a szép szavakért

Van-e jogom szót kérni ott,
hol haldoklik a hang?!
...Minden  kongatás csak repedt harang
csorbult jajgatása,
töredezett  lantról torzuló halomba
hulló hangok sokasága.

Érthetetlen szó-egerek
futnak meztelen  macska-lelkem,
s a fülembe nőtt hang-karmok elől,
mert nem értem,
mit mondanak olyat,
amit megjegyezni,
másnak is mondani érdemes!

Régi vers-csontokat rágok.
Szavakat keresek:
szépen csengő, igaz dallamokat,
hisz úgy vész ma minden ének
- fiókba zártan,
vagy polcnyi hivalkodásban, -
mint avítt lom, az élet sufnijában
Kinek kiáltok...?!
Kinek is sikoltok?

Ritka gyöngyök aligha születnek,
hol rég nincs kagylója a vers
tündérszépségének.

A pénz beszél,
olvasható,
szaga, vágyakat sugárzó,
hódít, bódít, börtönbe zár,
de az ugatása, a mi  kutyánkra vár.

Üvölteni szeretnék,
mint farkas, ha holdat láthatnék,
valami csillanó erényt,
szabdalt, szakadt hazám
papírfüggönyében.
Mégis reménykedem!
Amíg a madarak nem vesztik el
régi hangjukat,
és a virág is apró szirmokra
bontja szét  illatát,
míg a szél saját nyelvén beszél,
cifrán bár, de tanult dörgedelmét
őrzi még az ég,
- van talán remény.
... Jönnek majd emberek:
költők, írók, betűvető  földi eretnekek,
akik Mózesként törik szét
tolvajnyelvűnk kőtábláját,
s ránk világít egyszer még
a kihunyt Arany-i  fény.


Háborgó ég alatt    

Kirajzott vasmadarak
szálltak az égen,
süvöltő terhüktől
ragyás sebekre szakadt a föld.
Félelemre mosott arcokat,
bújó hangyák világát
idézte a déli alkonyat.

Füst volt a lehelet, vér volt a nyál,
korom lett a betevő falat,
repedt, tört, szilánkokra szakadt
az élet kereke.

Búcsúzott a föld a földtől,
széthullt családok a régi háztól,
a menedék pokolban lángolt, 
s az oltalom kutyaként szűkölt
minden eldugott zugban.

A rettegés párja, az iszony
beköltözött, s letette szomját
a szelíd dombokra.
Zsibárus ponyváján,
nincstelenségünk; 
üres fazekak,
emberhús-szagú lábak mellé,
golyót, repeszt,
dühöngő dübörgést,
vakító fényekbe dobált
földet kínált.

Amit az égiek kihagytak,
a földön elvégeztetett.
Amit a véletlen nem ölt meg,
megtette az ember.
Nem volt már szégyen az ősi bűn,
a mocsokba fúlt könyörület,
neve se volt annak ki halott,
nem Isten volt már a dicsőség
csak az, hogy ki mennyit pusztított,
mert ezért járt érdem és kereszt.

Vétkezők, felejtett vádak
tépik múltunk féltett zászlaját,
őselemek bosszúja feszül,
táptalan föld, kilyukadt ózon,
pusztuló népek, elvesztett fajok
- nem idéznek gyilkost!
Barbárrá vált kezünkben bűzlik
a kimért végzetünk.

Sátáni kéz! Nyugodni nem bír,
alkalmat vár, s nincs ki megintse!
Örökölt járványtól pusztul észrevétlen,
minden ami érték.
Hiszékeny erszényünk mindég nyitott,
s a kapzsiság annyit visz, amennyit bír.
Bár sok már a harácsolt pénzünk,
életet venni mégsem elég!



6
Fekete madár

Deres üvegen át mintha ködben úszna
kint a szemközti táj.
A keretek mögött varjú-sereg billeg,
sok fekete madár...

Az egyik itt maradt, leült a körtefán,
halott ágbokrában ki tudja, mire vár?

Ily fekete madár most az én lelkem is.
Egyedül didereg itt a félhomályban,
szétszórt emlékek közt bogarász, keresget.

Életem és szobám üresen maradtak
dermedtség lopózott helyedre egyedül,
s az erek fonalán szívemet keresi.

Fáj, mert rég befagytak torkom kútjában a
vágyakozó szavak és a gondolatok,
- kis bioáramok - alig karikáznak
innen már messzire.

Tárgyak és bútorok kifosztott magánya
telepedett mellém, - mintha ez szeretne!
A szekrényajtók is hiába tárt karok,
tegnapi életünk megszökött teveled.

Az ingeid között gyászol a régi rend,
s ruháid hiánya a mostani halott.
Az alsó polcokon cipőid foltja tett
a szürke papírra végső üzenetet.

Közös dolgainkról lassan tűnik a fény,
jégvirág csillog csak ablakom üvegén,
köröttem fekete madarak árnyéka:
a haldokló remény.
Boldogság, gyere vissza…
(Lili vadvízi túrán)

Nincs ki, gyógyítson, lemossa testem
dolgos kezével. Pedig itt állok,
lebénult lábbal, lavórnyi vízben,
de nincs erőm, és kedvem is nálad
maradt. Míg máshoz könyörületes
szív hajol, s porból, sárból felveszi
amit eldobott, hogy visszaadja,
nekem mégis csak lelked éle kell,
ami tisztára vérzi szívemet.

A „sohatöbbé”, megint rám talált.
Hajadba túrt, mint a szél, élő húst
keresett széttárt szájad szélén, hol
vonagló szavak keresik egymást,
csókodat hívják szűkülő erek
zajos hálóján, s kúszó testmeleg
tűkre az észben, mert rakosgatják
egymást a régi emlékcserepek.

Minden szeretet felelősség lett,
az aggodalom már féltésé vált:
Múmiaérzés,… képzelt szerelem?
Hiába bújik Alpok ködében,
hideg, hópihés, homályvalóság,
ahol didereg egy felnőtt gyerek,
s női kebleket dajkál álmában.

Elmentél, s minden nélküledvaló,
csak rohan feléd, s veled a patak.
Hab vagyok ott, hogy vízbe mártsalak,
és eggyé fagyjál velem, csak nekem!
Fogságunkban csak én veszíthetek,
míg te Velence fölött, mint sirály
tovább repülhetsz, csőrödben izzó
köményággal, hogy újra másnak add.
Az utca végén

Pihenő kezek a kocsma asztalon,
- egyiken körömig égett a cigi.
Nikotin kéjeleg a kisüstivel,
másnapos lehelet bűzlik a füsttel.
Nyolcórás életek hallgatják bambán,
ahogy nyikong egy gyári villamos.

Sóvárgó szemek  nyaldossák  az üres,
szétszórtan ácsorgó pohártesteket.
Faros farmerben egy pultos-lány forog,
bámész tekintetek kereszttüzében.
Sok sunyi pillantás blúzában matat,
s mosatlan kezek már cipzárt keresnek.

Félkarú rablógép az egyik zugban,
úgy szedi a pénzt, mint az eltűrt sánta,
- ottmaradt sörért - légyfogó poharat.
Szilvakék foltokkal a szeme alatt
kurva kínálkozik, hol itt, hol amott,
s kilengve kering, az  asztalok mellett.

Foghíjas szavak így köpnek a sorsra.
Húgyfoltos nadrágban zsebek fülelnek,
ahogy a tízesek százasra lelnek.
Sör habja festi a lankadó bajszot,
mikor az Isten szent lődörgő barma
     indul megölni egy újabb holnapot.

....
<<<Vissza a nyitóoldalra.